Edith Eva Eger – A döntés

Kiadó:
Oldalak száma:
421
Borító:
KEMÉNYTÁBLA, VÉDŐBORÍTÓ
Kiadás éve:
2017
„Abban ​szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene. Segíteni szeretnék abban, hogy átéljék, mit jelent megszabadulni a múltjuktól, a kudarcaiktól és a félelmeiktől, a dühüktől és a botlásaiktól, a megbánásaiktól és a feloldatlan fájdalmaiktól –, hogy átélhessék azt a szabadságot, amelyben az életet teljes, gazdag, ünnepi mivoltában élvezhetik. Nem választhatunk fájdalom nélküli életet. De választhatjuk azt, hogy szabadok leszünk, megszökünk a múltunk elől, akármi történjék is, és megragadjuk a lehetségest.” Dr. Edith Eva Eger 

A magyar származású pszichológus saját történetét nagyon sokáig érlelte magában, mire le merte írni. Főképp azért érdekelt ez a kötet, mert legfőbb témája a saját magunk építette korlátok lebontása. Emellett pedig megismerhetjük Edith holokauszt-történetét, aminek szerintem az a durvább része, hogy milyen kihatással volt utána az életére.

Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.

Azt már mindenki tudja, hogy mi történt Auschwitzban, és számtalan történet maradt ránk a túlélőktől, de azt csak kevesen mesélik el, hogy hogyan tudták aztán továbbfolytatni az életüket. A meglepő nekem az volt, hogy van, aki tudja. Edith viszont nem ilyen szerencsés, így erősen küzd az ellen, hogy felidézze mindazt, amit átélt. Ha mást nem, egy dolgot mindenkinek jól az eszébe vés ez a könyv: azt, hogy a tagadás nem jelenti azt, hogy feldolgoztunk egy traumát. Ha nem veszünk róla tudomást, akkor csak elnyomjuk azt a részünket, de ezzel semmit nem oldunk meg, mivel ugyanúgy problémákat fog okozni a mindennapi életben, minthogyha benne tobzódnánk az emlékben nap mint nap. Egyik sem jó, de nincs egyféle recept arra, hogy hogyan tudjuk elengedni a múltat és megbékélni vele.

Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz. Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.

Az előszót egyébként Philip Zimbardo írta, tőle – én is, mint sokan – a börtönkísérletet ismerem, ami szerintem zseniális, így egyfajta garanciát jelentett már a kötet legelején. Edith a jelenben kezdi a történetet egy páciense problémájával, majd észre sem vettem hol, de átváltottunk a múlt leírására, ahonnan aztán a könyv legvégén megint visszakanyarodunk a jelenre, szépen lineárisan vezetve a cselekményt. Nem szeretnék részletekbe menni, mert az írónő egész túléléstörténetét elolvasni kell, nem pedig összefoglalni pár mondatban, mert minden egyes mozzanat számít benne. Én végig feszülten vártam, hogy mi következik, minden apróságban jelentést kerestem, és ha nem tudnám, hogy ez az egész igaz, el sem hinném, hogy ennyi “szerencsés” fordulat történt végül az Elefánt-testvérekkel, amik miatt végül hazatérhettek.

„De egészen addig áldozatok maradunk, ameddig egy másik személyt tartunk felelősnek a saját jóllétünkért.”

Én is jártam Lengyelországban abból a célból, hogy megnézzem a koncentrációs tábort, így mikor Edith is ellátogat oda, pontosan látom, amit ő. És ezzel együtt azt is látom, hogy a felhalmozott hajak, cipők, bőröndök és minden kiállított tárgy sem tudja átadni egy kívülállónak azt a borzalmat, amit egy olyan ember érez meg ezek láttán, aki ott volt. Olvastam és filmeket is láttam már erről a szégyenteljes időszakról a történelemben, de annyira szürreális az, hogy ez megtörténhetett, hogy semmi nem tudott még rábírni, hogy igazán elhiggyem és átérezzem.

Elmondtam az igazgatómnak: azon gondolkodom, hogy megszerzem a doktorátust pszichológiából. De nem bírtam úgy elé tárni az álmomat, hogy kifogásokat ne keressek. – Nem is tudom – mondtam –, mire befejezem az iskolát, ötvenéves leszek. – Rám mosolygott. – Így is, úgy is ötvenéves lesz – mondta.

A könyv végén visszatér a pszichológiai rész is, ahol több pácienst is megismerhetünk, az írónő több technikáját is bemutatja, illetve ő is eljut a megbékélés fázisába. Erről még szívesen olvastam volna többet. Videókat is néztem Edith-ről, amiben magyarul is beszél, bár ennyi idő után az anyanyelvi tudása már igencsak megkopott. Ezt a könyvet is angolul írta, így végre megvalósult a kívánsága, miszerint szeretne anyanyelvi szinten megtanulni ezen a nyelven. Ettől függetlenül is büszkék lehetünk rá, hogy magyar származású, és ha ebben a témában valaki olyan könyvet akar olvasni, ami nem csupán leírja az átélteket, hanem a későbbi hatását és a feldolgozás folyamatát is taglalja, akkor neki mindenképpen A döntést ajánlom.

A könyvet köszönöm szépen a Kildarának és a Libri Könyvkiadónak!

szikvszikvszikvszikvszikvszikvszikvszikvszivkjhszivkjh

10/8

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.