J. R. R. Tolkien – A király visszatér (A Gyűrűk Ura 3.)

6004_2

Kiadó:

Oldalak száma összesen:
1836
Kötet:
A király visszatér (utolsó rész)
Borító:
KEMÉNYTÁBLA
Kiadás éve:
2008
“A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vastag kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündék, féltündék, az ősi Nyugatfölde erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak….”

Azt hinné az ember, hogy a második kötet után már csak a lezárás várattat magára, de még legalább egyszer annyi kalandot átélhettünk az utolsó kötetben is. Először Trufa és Pippin bizonyította hősiességét, szerintem még a filmekben sem voltak ennyire tiszteletreméltóak. Mindketten felnőttek az események alatt, és nagyon sokat segítettek, még ha nem is úgy, ahogyan ők gondolták, hogy fognak. Később tértünk rá Frodó és Samu részére, amit már nagyon vártam, de kicsit kevésnek is éreztem. Valahogy gyorsabban lezavart volt, mint a másik oldal. Nyilván nem is történt olyan sok minden velük. De úgy összességében is azt mondanám a nagy tettre, hogy túl gyors volt, ahhoz képest, hogy aztán a Megye ügyei hány fejezetet kaptak a könyv végén.

Lehet, hogy állva maradunk, ha fél lábon is, vagy ha annyi sem marad, a térdünkön.

Éowyn történetére én valamiért nem így emlékeztem, meglepetésként ért, de nagyon örültem, hogy csak a memóriám csalt meg, mert nekem ez így sokkal jobban tetszett. /Én valamiért úgy emlékeztem, hogy végül Aragorn vele házasodik össze./ Minden kiemelkedő jelenet szépen kidolgozott volt, bőven kaptunk róluk információt, és nagyon jó volt, hogy a második részben már a párhuzamosan zajló két szálat felváltva mutatta Tolkien, ezzel növelve a feszültséget az olvasóban. Sok nyers, véres és részletet nem kímélő mozzanat is volt ebben a kötetben, ami elmélyítette a háborúk komolyságát.

– Bizony. Van seb, ami teljesen sose gyógyul be – mondta Gandalf.
– Sajnos, az enyém is ilyen – mondta Frodó. – Igazi visszatérés nem létezik. Ha viszontlátom is a Megyét, már nem látom ugyanannak; mert magam sem vagyok ugyanaz. Megsebesítettek késsel, fullánkkal, foggal, lehúzott a teher. Vajon hol pihenhetek meg?
Gandalf nem válaszolt.

Már régebben is helyeseltem a végkifejletet, reális volt, hogy Frodónak végül nem marad ereje küzdeni a Gyűrű ellen, és végül Gandalf jóslata Szméagolról többszörösen is beteljesül. Samu pedig töretlenül folytatja hősies viselkedését, tényleg megkedveltem, és annyira erősnek bizonyult, hogy elgondolkodtam: nem lett volna jobb, ha ő kapja a Gyűrűhordozó terhes feladatát? Persze igazságtalan vagyok, mert Frodó annyit viselte a Gyűrűt, hogy volt ideje kiszívnia belőle az akaratot, de a végére, ha nincs a megrögzött birtoklási vágya, akkor Samu elveszi tőle és egyedül aratja le a babérokat, koloncként ránehezedő társát otthagyva a hegy lábánál.

– … Hát az igazi meséknek sosincs végük?
– Nem, sosincs végük – mondta Frodó. – De a szereplőik jönnek-mennek, ahogy a szerepük véget ért. A miénk is véget ér majd valamikor… vagy nagyon hamar.

A másik teljesen életszagú dolog az volt, hogy bár valami bizonyosan történt Mordor körül, azt – csupán az időjárásra hagyatkozva – senki nem vehette készpénznek, hogy vége Sauron uralmának. Így nem egy tipikus filmes jelenetet láthattunk, amelyben a világ egyik pontján győzelmet aratnak és hirtelen mindenhol máshol is ünnepel a nép. Végig kellett tűrnünk egy késleltető részt, mert ilyen gyorsan nem tudnak távoli pontokra eljutni a hírek. Megint rengeteg volt a tájleírás, de szinte mindig csak a vaksötétet láttuk magunk előtt, amitől már borsódzott a hátam. Aztán ebben a kötetben mintha sokkal keményebben folytak volna a párbeszédek, már minden szereplő kezdett kijönni a sodrából és nem fogta vissza magát, amit én támogattam is! Mindezekkel a naturalista leírásokkal egyáltalán nem kímélt minket Tolkien.

Itt semmi meg nem él, még az a dögvészes képződmény sem, amely a rothadásból táplálkozik. A haldokló tavakat okádnivaló fehér és szürke hamu meg kúszó sár borítja, fojtogatja, mintha a hegyek minden mocskukat, még a belüket is erre a tájra rókázták volna ki.

Mint kiderült, a Megyébe el sem jutott semmilyen hír, ott minden lakos a saját dolgával volt elfoglalva. Elég furcsa nép a hobbit, mert oda valamiért semmi ilyesmi nem jut el. Egy kerek év eltelte után még mindig fogalmuk sincs arról, hogy új király van és Sauron uralma megdőlt. Persze fontos volt Hobbitfalva megszállás alatt tartása is, ami meg éppen másokat nem érdekelt, de azért lelombozó volt újra ilyen piti dolgokkal foglalkozni ekkora tettek után. Ezáltal viszont kézzelfoghatóvá vált a négy utazó hősiessége lakhelyükön is.

Következzék akármi, a nagy tettek értéke mit sem csökken.

Saruman viszont nagyon bosszantott, tudtam én, hogy csak baj lesz abból, ha csak úgy kóborolhat. Csodálkoztam is, mert a filmben nem hagyták elvarratlanul ezt a szálat, és milyen jól tették! Na de kicsivel később minden más szál is elvarrásra került. Teljesen elégedett vagyok azzal, hogy a volt Gyűrűhordozók csak így lelhettek nyugalomra, és hogy Gandalf és a tündék is lejártnak vélték az idejüket. Aztán Samu, Trufa és Pippin is megkapta a boldog véget, bár kicsit másképp. Nagyon szép keretet adott az egész történetnek a Piros könyv, amit végül Samu fejezhetett be. Az utolsó mondatból sütött, hogy itt tényleg véget ért egy óriási kaland, és szerintem nem is lehetett volna ennél szebb befejezése.

Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz; és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékben, s a kis Elanort az ölébe rakta. Ő meg mély lélegzetet vett, s így szólt: – Hát, hazaértem.

szikvszikvszikvszikvszikvszikvszikvszikvszikvszikv

10/10

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.