Jeannette Walls – Az Ezüst Csillag

covers_319983

Kiadó:
Oldalak száma:
300
Borító:
PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT
Kiadás éve:
2014
Sorozat:

Szívszorító és felszabadító erejű regény egy bátor lányról, aki szembeszállt a felnőttek világában uralkodó igazságtalanságokkal. Az Ezüst Csillag a képzelőerő és történetmesélés diadala.

1970-et írunk, a helyszín egy kaliforniai kisváros. Jean tizenkét éves, a nővére, Liz tizenöt, amikor művészi hajlamokkal megáldott édesanyjuk, Charlotte, aki bármerre is lakott életében, valami kivetnivalót mindig mindenhol talált, hátrahagyva őket és egy-két hónapra elegendő költőpénzt, elindul, hogy megtalálja önmagát. Egyik nap Jean az iskolából hazatérve egy rendőrautót pillant meg a házuk előtt, ezért Lizzel úgy döntenek, inkább buszra szállnak, és Virginába utaznak nagybátyjukhoz, Tinsley-hez.
A nagybácsi befogadja őket, de kevés a pénzük, így Jean nővérével együtt irodai munkát és gyermekfelügyeletet vállal Jerry Maddoxnál, a helyi textilgyár tagbaszakadt munkafelügyelőjénél. Hamar kiderül azonban, hogy a férfi agresszív és hatalommániás. Az alkalmazottai rettegnek tőle, senki nem mer szembeszállni vele. Liz azonban egy nap már nem bírja a megaláztatást. De mit tehet egy törékeny lány egy befolyásos üzletemberrel szemben? És lesz-e aki mellé áll ebben a küzdelemben?

Az Ezüst Csillag az a könyv, amit soha nem terveztem elolvasni, de miután megnyertem egy játékon, gondoltam, miért ne olvasnám el, ki tudja miből maradok ki? Közvetlenül a nagyobb lélegzetű Outlander után került a kezembe, és jól esett ez a rövid történet, nagyon hamar végeztem vele.

Ne félj a benned lévő sötét barlangoktól! Kincseket találsz majd, ha sikerül bevilágítanod a sötét sarkokba.

A történet két testvérről szól, akiknek magukról kell gondoskodnia, mert az anyjuk elnyerhetné a világ legrosszabb anya címet. Állandóan magára hagyja őket, idegbajos, folyton költözteti a családot, úgy költekezik, mintha lenne miből és a legrosszabb, hogy még hazudik is a lányainak, meg kitalál nem létező dolgokat. Aztán persze neki áll feljebb, mert ő a felnőtt, és a gyerekeit meg se hajlandó hallgatni. Érdekelt a történet, mivel Liz 14, Jean-Bean pedig 12 éves és nekem is van egy két évvel fiatalabb húgom. Bean szemszögéből látjuk az eseményeket, de sajnos számomra nem volt elég hiteles. Annyira érett felfogást ruháztak rá, hogy azon kívül, hogy nem értette, miért nem győzhet mindig a jó, és hogy néha gyermekien rajong dolgokért, totál felnőtt volt. Persze valamennyire fel is nő az ember egy ilyen anya mellett, de szerintem ez kissé túlzás volt. Liz már más, mivel 14 évesen, és ő vigyáz a kistestvérére, ezért érettebb, viszont őt szintén kissé túl érettnek találtam. Annyira okos volt és olyan dolgok érdekelték, amit egy gimisből kinézek, de egy általános iskolásból nem.

– Nem vagyok valami jó tanácsadó – mondta Al néni. – Az emberek általában olyankor kérnek tanácsot, amikor már tudják, mit kéne csinálniuk, csak szeretnék valaki mástól is hallani.

A lényeg, hogy egyszer megunják és felkerekednek, hogy elmenjenek a soha nem látott nagyapjukhoz. Tetszett az utazás, és ennél a résznél éreztem leginkább, hogy mindenki a korának megfelelően viselkedik. Tinsley bácsi először furcsa volt, nem tudtam hová rakni, de később kiderült, hogy ő az egyik legnormálisabb szereplő. Na meg Bean rokonai, akik egy befogadó kedves kis család.

A cím nem tetszett, nem értettem miért pont ez, majd olvasás közben kiderült, bár én így sem ezt adtam volna neki. Érdekes volt a feketék és fehérek közti viszály, bár én ezen kívül nem érzékeltem a ’70-es évek jellegzetességeit. Liz versei, szójátékai aranyosak voltak, Bean iskolaszeretete úgyszintén. Aztán elgondolkodtam, hogy oké, de mégis mi lesz itt a nagy esemény, amiről szól a könyv? Az anyjuk kavar egyet a meghitten állott vizen, majd újabb idegkimerülése után megint elmenekül.

A világos és egyszerű igazság ritkán világos és sohasem egyszerű.

És ezután jön a képbe a cseppet sem szimpatikus Maddox, akiről már az első pillanatban tudtam, hogy egy ocsmány ember. Persze ez ki is derül később, és innen kezdődnek a bonyodalmak, amit egyedül Bean tud kezelni, mert ő még gyermekien tisztán lát, nem érti, mi állhatna az útjukba és hiába kudarcra ítélt az egész, egyedül ő volt értelmes, mert legalább megpróbálta. Liz a végére kifordul magából, nem olyan mint régen, egyre inkább az anyjának ad igazat. Félő volt, a könyv végére teljesen elveszítjük, de az emuknak köszönhetően ez mégsem következett be. Talált valamit, ami érdekli és így Liz éléte új értelmet és célt kapott.

A vége metaforája pedig sejteti a reményt, bár nem tudjuk pontosan, végül ott maradnak-e Bylerben, ahol az anyjuk nem képes élni, mert bárhol történt vele valami rossz, onnan rögtön elfut, de remélhetőleg a lányok végre megkapják azt a folytonos életet, amire vágynak. Ha mégsem, legalább ott vannak egymásnak, és mint kiderült, együtt sok mindent át tudnak vészelni.

Nem hagyjuk abba a harcot csak azért, mert vesztésre állunk.

Szép, rövid történet a testvérek összetartásáról, ahol az sem számít, hogy egyébként féltestvérek, mert csak ők vannak egymásnak. És persze arról, hogy bárki megkaphatja a neki kijáró büntetést, ha az elnyomottak hajlandóak összefogni és szembeszállni vele. Ehhez néha elég egy kicsi lány, aki még a szájára meri venni az igazságot…

szikvszikvszikvszikvszikvszikvszikvszivkjhszivkjhszivkjh

10/7

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.